Mintha már sárgán is hajtotta volna lombjait
De miért kell a lombnak zöldnek lennie
Miért nem sárgát vagy lilát hív elő a napfény a kromatoforák lemezeiből
Magára öltötte a nyár halálát neki az is az élete
Alatta álsz
körötted ezer gyertyalángal
sárgán lobog a csönd
Somlyó György: Mese a gyertyánról c. versével köszöntöm kedves mindnyájukat Őry Annamária festőművész Fák és fények (és halak) c. kiállításának megnyitó ünnepén.
Ha fordított esetben a fák és a halak feljegyzéseket, művészeti produktumokat készítenének rólunk, emberekről, valószínűleg legfontosabb megállapításuk az lenne, hogy ez a nevetségesen fiatal faj bár csodás változatokban pompázik, mégis saját maga és környezete elpusztítására hatalmas erőket mozgósít. Ez azért is figyelemreméltó gondolat, mert normális körülmények között az élővilág szereplői épp a túlélés reményében variábilisak. A természet nagyon érzékeny, ám annál felelősségteljesebb organizmus, melytől az ember nem szakadhat el, “gyermeke” nem tagadhatja meg őt büntetlenül, ösztöneit nem hajíthatja ki az ablakon, mint egy könnyű papírrepülőt.
Bár a kortárs ember látszólag mindent megtesz azért, hogy ezt az elszakadást természetesnek, magától értetődőnek tekintse, emberi életének folyamatai mégis egy különcködő környezet/természet-ben játszódnak, melynek elemei, még ha kisebb-nagyobb torzításban is – mind formájukban és mind anyagukban – a természetet idézik. Épületeink búvóhelyek, fürdőink dagonyák, szórakozóhelyeink napos, kurkászásra alkalmas sziklák. Az iskolák felkészítenek a vadászatra avagy a menekülésre, az ebéd pedig voltaképpen a zsákmány elpusztítása.
Megfigyelőink, a fák és a halak szörnyű csodálattal konstatálják, hogy az ember alkotta környezet tágulása nem csak a rajta kívül élőket szorítja le a földről, de végül az embert magát is. Az ember többféleképpen kísérli meg természethez fűződő rokoni kapcsolatainak prolongálását. Gondolja, ment valamit a helyzeten, ha a lebetonozott, holt területekre földlabdás fákat ültet, majd a fák törzséhez megszelídített farkasokat köt, hogy azok ott várják meg, míg a szupermarketben mélyhűtött csirkeszárnyat vásárol neki és magának. Emellett komoly szellemi munkát fektet az állat- és növényfajok tanulmányozására. Könyvtárakat tölt meg kutatásai eredményeivel, mely nem is lenne baj, ha nem okoznának fájdalmakat a hódítással egyenértékű vizsgálatok. Ezeknél az erőfeszítéseknél akkor már sokkal humánusabb és elviselhetőbb, ha barlangok falán vagy egy keretre feszített vásznon hagynak növényeket és állatokat ábrázoló nyomokat. Hogy ez utóbbit miért teszik, talán ők maguk sem tudják egészen pontosan, számtalan egymásnak ellentmondó érv jelenik meg erről folytatott, végtelenített vitáikban. Hogy Őry Annamária ezt miért teszi – és milyen jól teszi, az Eötvös József Főiskola Kortárs Galériájában lesz nyilvánvalóvá.
A kortárs művészet véleményem szerint egyik legizgalmasabb alkotója, Őry Annamária arra vállalkozik, hogy az ember és a teremtett világ kapcsolatának, gyökereink és hajtásaink kohéziójának különleges lenyomatát, a művészetet visszavezesse önmagához, önmagunkhoz, a történeti tér, a valóság apokaliptikus állapotának, az embert a világ és önmaga ellen fordító konfliktusáradatának egyre fokozódó feszültsége kényszerében. Mindezt a mítosz és identitás, a hagyomány és a figuratív ábrázolás szellemében. Az emberi gondviselés és a természet drámájának ugyanis (ahogyan korábban utaltam rá) az egyik legfontosabb terepe a lélek és a természet. Őry Annamária művészetében megkísérli a lehetetlent: érthető nyelven, saját festői nyelvén szeretné a láthatatlant láthatóvá tenni - egyetértést feltételezve önmaga és a teremtés nagy erői között.
Őry Annamária művészete világunk rejtett oldalának feltárása, a valóság kifordítása és kiteregetése, ugrás a káoszból a rendbe, az értelmetlenből a megmagyarázottba. Szereti összekapcsolni a kicsit és a kozmikust, a természetit és a kulturális hagyományban gyökerezőt. Halmotívumot feldolgozó képei például aligha érthetők anélkül, hogy ne tudnánk, az őskeresztyén művészet Krisztust ábrázolta a hal szimbólumával. A római egyházüldözés idején a keresztyének úgy adtak egymásnak találkát a titkos istentiszteleti helyen, hogy halakat rajzoltak itt-ott az útra, a kapukra, és amerre a hal feje mutatott, jelezte az irányt az istentisztelet helyszínére.
Hogy Jézus Krisztus szimbóluma a hal, még ha nem is gondoljuk – mindenki tudja. Mert az a népi szokásainkban rejlő bölcsesség, hogy karácsony előestéjén, amikor Jézus eljövetelét várjuk, karácsonyfa és gyertyafény mellett halat teszünk az asztalra, még akkor is figyelemre méltó, ha a szociológusoknak nem lenne túl nehéz dolguk bebizonyítani, hogy Magyarországon mennyire nincsenek az emberek tisztában saját vallási hagyományaik igazi tartalmával. Bár a szimbólumok esetében vajon mi az, ami „igazi”? A szimbólumok, amelyek rejtelmes hitünk tartalmát hordozzák, úgy is hatással lehetnek az emberre, hogy nem is értjük, mit képviselnek, igazából mire is utalnak. A szimbólumoknak, mint a művészetek egy-egy remek darabjának megvan a maguk élete, olyannyira, hogy függetlenül az alkotótól, és bizonyos értelemben függetlenül még a konkrét embertől is, sokunkat képesek befolyásolni.
A fa az egyik leggazdagabb önismereti szimbólum, hiszen formája, ciklikus élete tökéletes lehetőség a szabad asszociációra. A fa hozzánk hasonlóan egyenesen áll, növekszik, virágzik, termést hoz, megöregszik és meghal. Hozzánk, az emberi lét fontos állomásaihoz kapcsolódik a belőle formált tárgyakkal is: bölcső és koporsó készül belőle.
„És ahol félelem, ott gyengeség, ott erődök és falak épülnek titkon, megkeményedik
a sejt, ott elkezd minden, minden üvegesedni és törni, ott van az erő:
a szilárd és az erős a halálé,
a puha és a gyenge az életé,
ahogy Laotse mondja:
a gyenge legyőzi az erőset,
a lágy legyőzi a keményet,
mindenki tudja a földön,
de senki se mer e szerint tenni,
csak a fa.
A nemek megpuhulnak benne és meglágyulnak, örökké gyengék
maradnak, gyengék, tele élettel, mint a rügy és a csecsemő,
oly gyengék, frissek, üdék, puhák, örökké egymás levében főnek, egymásba
izzadják nemük illatát, ők tudják, hogy nem az győz, aki kemény marad,
hanem aki meglágyul és enged és befogad és felad és feloldja önmagát,
tudja, hogy az önfeladás nem a gyengeség, hanem az erő jele.”
( Hamvas Béla : Fák )
A hal és a fa szimbóluma Őry Annamária művészetében a lelkünk mélyén világító hit és erő jelképe, amelynek őszintesége, egyszerűsége és világossága nélkül eltévednénk a világban, sőt saját életünkben is. A valóság érthetetlen, irracionális és félelmetes oldalát fordítja ki alkotásaiban természeti és geometriai formák által. Hogy mit látunk, attól függ, miként értelmezzük a jeleket: a lélek rejtett tájainak erdejéből kiásott fák vagy hitünk mély vizében elmerülő halak jelképes utalások a modern kor emberének fontos természeti-erkölcsi értékeire, saját személyisége által értelmezett világképére.
Őry Annamária egyike azon ritka művészeknek, akik együgyű áttetszőség és hazug tükrözés nélkül tudják megfesteni a fákat és a fényeket. Nála az ág és a levél elsősorban eleven, mély és mindenekfelett igaz. A Baján kiállított képsorozat számomra az egyik legmegrendítőbb vallomás a festészet tárgyáról és magáról a festészetről. Megfoghatatlan, ahogyan csodálatos egyensúllyal, tökéletesen megszerkeszti, kikezdhetetlen matematikával megkomponálja óriási papírlapjait, vásznait. Ahol szó sincs már időről, látványról, pillanatról, változásról, a színek nem a mi szemünkben állnak össze formává, hanem ott állnak rendíthetetlenül a felületen – s szilárdak, akár a katedrálisok.
Amikor Őry Annamária alkotásait nézem, úgy hiszem, csak az tud igazán ráérezni életünk okára és értelmére, a teremtés és teremtett világunk csodáira, aki megérti, hogy a Teremtő művész volt, aki az alkotás gyönyörébe belefeledkezve a Mindenséget tekintette a megformálódó Világ alapanyagának. Én úgy hiszem, a minket körülölelő világot sokkal jobban meg tudjuk érteni az alkotás (a genezis) felől megközelítve, mint a szárnyaszegett racionalizmus után sántikálva. Persze mindehhez hinnünk kell. Hinnünk abban, hogy világunk nem a véletlenek alakította sokféleség, hanem az Örök Alkotó kéz műve.
Köszönjük ezt a valódi adventi ajándékot!
/ Kovács Zita Művészettörténész -Türr István Múzeum. / Baja 1015.12.10
