2013. július 13., szombat

Kiállítás a Neon Galériában/ Opening in Neon Gallery Budapest.












A




A kiállításon elhangzott: Háy János versei, Czirják Csilla és Háy János előadásában.

 Descartes unokája

Nem érted! Nem érted! -
kiabál és szememre veti az időt,
ami eltelt neki mielőtt
találkoztunk.

De rajtad - mondom - minden,
minden annyira szép.
Ugyan - mondja -
ő már harminchét,
lehet, ma a lelke, holnap
a teste esik szét.

Szeretsz, nem szeretsz? -
kérdem, ő nem szól,
nekem meg a térdem
szétnyomja a konyhakő.

Szeretlek, mondja végül,
csak az idő...
Gyereket akar, például,
ma még lehet,
holnap már késő.

Ő Descartes unokája,
az észben hitt minden őse,
nem egy túlvilági,
esztelen erőben.

Nem érted - kiabál,
holott pontosan értem.
Mást tervez benne az élet.
Nem én kellek, aki csak
nyalja-falja,
s legfeljebb a testet
felkorbácsolni van hatalma.

Átok

Halj meg férfi!
Okádd a földre
lelkedet!
Tépj sárkányt
a szívről,
repíts le
szívet magadról!
Legyél anyag!
hús és dög,
amiben rohad a sár
és rohad a föld.

 Kuplé

Szeretkezzünk ma este!
Írok róla verset,
hogyan zúgtunk az ágyba,
testünkön fogást keresve.

Szeretkezzünk, lesz róla
egy jó kis szöveg,
hogy a gimis lányok,
ebbôl simán
elérik a valóságot.

Nem kell a főzés,
nem kell a mosás,
a munka, meg a háztartás,
ma a házra is
vigyázzon más.
Ja nem,
egyáltalán nem zavar
ez a kis nátha.
Próbáljuk meg:
te a szeretkezést,
én a verset,
hátha...

Szeretsz?

Szeretsz?
Nem.
És nem is jó veled.
Nekem öreg,
neked gyerek.
Apa nem kell,
anya nem leszek.
Szeretsz?
Nem.
És nem is igen,
csak nem.

Alig

Alig.
Múlik az idő.
Még mindig:
tíz, vagy tizenegy.
Várok valakit,
aki végre
rendbe tesz:
a szívemre lelket,
a szájamra nyálat ken.
Kívül óra,
belül semmi
nem mér.
Áll a rendszer.
Lomha testek
mozognak az égen.
Föntről le,
lentről föl.
Kanna vér
úszik az érben.
Meddig bírom.
Meddig bírod.
Ne kérdezd.
Már nem.

Döntött mert

Döntött, mert
dönteni kell – azt
mondja –, nem szeret.
Mától. És holnaptól nem.
Keres az utcán valakit,
aki erőszakot tesz,
nekilöki a falnak,
szétrúgja a lábát,
ahol tegnap a kutyával.
Döntött, mert kell,
nem szeret,
így megy el az utcán
a diszkont felé,
ahogy az öregek.

Vissza, ha nem

Visszajövök, ha nem
szólsz bele időbe.
Élek és nem.
Osztódik az ember,
hányódik: pusztult és
pusztulni való részek.
Át oda és vissza.
Rángat a szál.
Szálaz az ideg.

Egy szerelmes vers története

A verset, amit akkor írtam,
amikor tíz napja, vagy inkább
két hete nem láttalak, mert mondtad,
hogy kell egy kis szünet, hogy átgondold,
mi volt és mi legyen, a verset, ami arról
a tulajdonképpen közhelyes érzésről szólt,
hogy rossz nélküled, vagy más
megfogalmazásban, csak veled jó,
s eljátszott számtalan olyan szóval,
amit kizárólag akkor képes az ember használni,
amikor mélyen beleszeret valakibe,
minden más esetben ezeket a szavakat,
kicsim, csillagom, szivem,
és sorolhatnám, mindenki messze elkerüli.
A verset, amiben szerepelt egy felhívás,
hogy óvd te is ezt az érzést, mert túl
érzékeny ilyenkor minden, s egy rossz
mozdulattal végzetes hibát követhetünk el,
s csak évekkel később, mikor már régen elveszett
derül ki, hogy mennyire nem kellett volna
elutasítani egy találkozót például, mennyire
nem kellett volna azt a rossz mondatot
megírni sms-ben, de akkor már késő.
A verset, amiben volt egy hasonlat is,
hogy olyan, mint, már nem emlékszem mi volt,
de arra utalt, hogy könnyen megnyomhat az
ember egy rossz gombot, s az egyébként
rendkívül korszerű szerkezet, talán valami gépről
volt szó, elromlik, vagy helytelen,
számunkra nem megfelelő funkcióban
kezd el működni.

A verset, amit akkor írtam, s gondoltam,
megmutatom, már nem olvastad el,
mert az utolsó, a szerelmünk szempontjából
végzetes találkozón azt mondtad, hogy
soha, még soha nem éreztél így egy férfi iránt,
és ez fantasztikus, ez volt az egyik kedvenc
szavad, én nem szerettem annyira,
de erre soha nem gondoltam, hogy nem,
mert annyira szerettem benned mindent,
még azt is, amit tulajdonképpen nem szerettem
például ezt a szót, amivel most a kapcsolatunkat
minősítetted, s amihez rögtön, hogy ne árválkodjon
magában, hozzáfűzted, hogy ugyanakkor
s megint mondtál egy olyan szót, amit gyakran
z átlagosnál gyakrabban használtál más
esetekben is, hogy ugyanakkor borzasztó,
hogy ennyire egy érzés függvényébe kerültél,
s veszélyben érzed a szabadságodat,
az életed egyéb területeit, s hogy emiatt
kérted tulajdonképpen a szünetet, hogy,
így mondtad, megéri-e ez a veszteség.
Itt gondoltam egy kérdéssel megkönnyítem,
amit mondani akarsz, hisz szerettelek.
Meg? – kérdeztem, s te akkor azt mondtad,
fájt kimondanod, láttam, hogy nem.

A verset, amit akkor írtam, később,
hisz van ez az asszimetria a megírás
és a megjelenés között, az érzés és
az érzés manifesztációja között,
becsúszik egy-két hónap, esetleg több,
a verset később egy másik lány olvasta,
és a nyakamba borult, mert nagyon szeretett,
volt benne az a mély érzés, ami bennem is,
bár most nem, hogy nem is gondolta, mert
olyan ritkán, mondhatni soha nem mutatom ki,
nem is gondolta, hogy ennyire szeretem,
el is sírta magát, mert ebben a mély érzésben
a legkülönfélébb, máskor egyáltalán
nem elfogadott cselekedetek is megengedettek,
én megfogtam a kaját és távolabb toltam,
s ebbe a könnyes, szemmel láthatóan,
de a szivemben egyáltalán nem érzékelhetően
nagyon édes arcba mondtam,
hogy menj el, érted, menj el innen, és kitoltam
a lakásból a körfolyosóra, ahol nemrégen
érkezett, s úgy érezte, most élete
egyik boldog óráját közelíti meg,
s pár perccel ezelőttig, ez az érzés erősödött benne,
s most így végképp érthetetlen számára az,
ami történt.

Bezártam a bejárati ajtót, kulcsra,
s rögtön ott, az előszobakövön
csuklottam térdre, ez az a rendkívül
nevetséges pozíció, amit már a legigénytelenebb
filmek sem mernek ábrázolni, mégis,
mint az én példám mutatja: létezik.
Ebben a nevetséges pozícióban kezdtem el
zokogni, hisz összegörnyedve az előszobakövön
mi mást tehetne az ember, zokogtam bele
a padlólapokba, s még beszéltem is,
hogy gyere vissza, gyere vissza, aztán megijedtem,
talán a lány a gangon van még és félreérti,
s elkezd zörögni, hogy itt van, engedjem be,
és elhallgattam, de a könnyem tovább ömlött,
s a nevetséges pozíció is maradt, mintha
könyörületet vártam volna valakitől,
holott egyedül voltam, teljesen egyedül,
a testem, mint egy véletlen
odakeveredett bogarat, amire a lakásban
egyáltalán semmi szükség nem volt és nem lesz,
agyonnyomta az istent.

Bajvívás

Csörögtek a páncélok,
a szablya a réseken át betört,
szakított bőrt, húst,
szakított izmot és eret,
s végül, ahogyan szánva volt
a szívbe érkezett.
A hős, ki hősnek látszott előbb,
most a kövezetre omlott,
mintha a nehéz vasak
vernék a földhöz a testet,
mintha nem is ő volna,
aki halni akar,
hanem a védelmet
immáron nem jelentő mez.
A hős, ki hősnek látszott
nem csak előbb, most is,
ott állt a leölt test előtt,
s szemét a király lányára
vetette, ki ígérve volt
a győzelem fejébe.
Ekként a szem előtt,
vagy mert szeretve volt,
a szemben benne mozdult,
ez a szépségéről messzi
földön ismert teremtés.
A hősnek látszó hős,
leemelte a sisakot,
hogy helyet adjon a
közeledő csóknak,
s míg a sisak takarta
a látást a bajvívás tétje
tovább mozgott.
S mikor a szem újra
a vas által pillanatra
elfedett térre nyílott,
a földön heverő testen,
hevert a győztes jutalma.
A hős ki immáron
nem látszott hősnek,
inkább mutatványosnak,
aki állva bír meghalni,
mindenki szeme láttára,
mint egy cirkuszi artista
hagyta el a színt,
hol halálra szánt
fellépése szervezve volt.
De senki szeme nem látta,
hisz nem számított bajnoknak,
csak a lányt nézték, amint
módszeresen, miként
korábban az elmetszett
erek a vérrel,
telefolyatja könnyel
a páncél réseit.






2013. április 18., csütörtök

Exhibition in Sofia- Szófiai kiállítás





A Rózsa metamorfózisa

Prof. Peter Tzanev


A virág idealizálása a festészetben végtelen: sztereotipikusan agresszív, szexuálisan ösztönös, transzcendentálisan ikonszerű, gnosztikusan igaz, expresszionistán végletes.Furcsa, de a virág majdnem soha nem jelenik meg a modern művészetben mint egy banálisan megtalált tárgy. Mintha
a virág megjelenési formáinak valamilyen olyan egyetemes képessége lenne, amely a meditáció eszközévé változtatja, amely annak kulturális felhasználási célja és eszközei ellenére képes túllépni az előre megadott szövegkörnyezeten és képes önállóan létezni archetípusos világossággal.
 Az amerikai művészettörténész, Donald Kuspit szerint az expresszionista kezdet újjászületése
a posztmodernista festészetben csak az archetípus visszaállításával lehetséges. Az ábrázolt alak  archetípusának az elmélete, az a pszichológiai központ, amely körül a festészet fenntarthatja továbbra
is a saját érzelmi intimitását, a festészet modernista utáni állapotában uralkodóvá vált áthidalhatatlan történelmi és autóreflexív belső elidegenedés és racionalizmus ellenére. Kuspit szerint csak így lehet
a festészetben folytatni Baudelaire romantikus elképzelését a művészi képzeletről,amely ismeretlen eredetű szabályok szerint hoz létre egy világot.
 A magyar festőnő, Őry Annamária a Rózsa metamorfózisa és a szív-mag- vetemény sorozatainak festményei izgalmas lehetőséget nyújtanak, hogy átéljük a festészetet ismét, mint egy olyan kategóriát, amely létrehozza saját független energiáját, amikor kapcsolatba lép a szimbólumok átalakuló egyetemességével.
A festett virágok és magok mint a születés kifejezői jelennek meg az őket tápláló szimbólumok szívében. Érdekes ahogy a képek érzelmi bonyolultsága együtt halad azok alkotói és technológiai folyamatán alapuló művészeti bonyolultságával, amely az életben, a természetben és a művészetben végbemenő egyidejű történés misztériumára fordítja figyelmünket. 
 A virágok csak a maguk egyetlenségében ismétlődnek a végtelenségig, amely megerősíti a minden irányban szélesedő harmónia aktivitását.Bizonyos értelemben minden kép maga a központ,
és így egyben a vég is.
Az újabb kép megjelenése ismét egy új középpont és vég. A kiállítás minden nézője óhatatlanul belekerül a mandala védő körébe, amely a pszichológiában egy olyan valaki, aki megvéd az elme kaotikus állapotától.
 Őry Annamária festészete nyitott lehetőség, valamint az elsődleges érzés erejéhez való hozzáférés érzését hordozza. A tiszta vonalak és kifejező színek a festői ösztön, mint a mindennapos kommunikációs konvenciók érdektelensége ellenszerének az alárendeltjei. Az ábrázolás keletkezése azt sugallja, hogy az igazi, az eredeti átélés csak elzárva jelenik meg, ahol mindenki megtalálja saját lényegét.
Ily módon Őry Annamária festészete része annak a festészet történetnek, ahol a művészet minden cselekedete a felkelés romantikájaként jelentkezik, amely újra felfedezi az átéltek szubjektivitását.


/ Peter Tzanev  képzőművész-művészettörténész a Bolgár Művészeti Akadémia professzora /

/ Fordította: Frank Zsuzsanna / 



Metamorphosis of the Rose

Prof. Dr Peter Tzanev

The idealization of the flower in painting is infinite: stereotypically agressive, sexually instinctive, transcendentally iconic, gnostically true, expressionistically extreme. Strangely, the flower almost never appears as a banal subject in modern art. As if the depiction of the flower had such a universal ability which transforms it into a meditation means which can exceed the predetermined context and is able to exist alone in archetypal light despite its cultural intended use and means.
According to Donald Kuspit, the American art critic and historian, the revival of expressionism
in postmodern painting is only possible with the restoration of the archetype. The theory of the archetype of the depicted figure is the psychological centre based on which painting can sustain
its own emotional intimacy despite the insurmountable historic and autoreflexive inner estrangement and rationalism which became dominant in post-modern painting.
 According to Kuspit, this is the only way how Baudelaire’s romantic theory on artistic imagination, which brings into existence a world with rules of unknown origin can be continued in painting.

Annamária Őry, the Hungarian painter's the Metamorphosis of the Rose and the Heart-Seed Allotment series present an exciting opportunity to experience painting again as such a category which creates its own independent energy when interacts contact with the altering universality
of the symbols.
The painted flowers and seeds appear in the heart of the symbols nourishing them as the representation  of birth. It is interesting how the emotional complexity of the paintings advance  with the artistic complexity  based on the creative and technological process, which draws our attention to the mystery of the concurrent events in life, nature and arts.

 The flowers as a single entity can recur infinitely which strengthen the activity of the harmony extending every direction. In a sense every picture is the centre itself and accordingly the end as well.
The appearance of a new picture is again a new centre and end. Every viewer of the exhibition is inevitably drawn into the protecting circle of the mandala, which is such an entity in psychology that protects you from the chaotic state of the  mind.

 Annamária Őry's painting is an open possibility and embraces the access to the power of the primary feeling. The clean lines and expressive colours are the subordination of the painter's instints as the remedy for the disinterest of the everday communication conventions.
 The representation suggests that the true authentic experience appears indirectly where everyone can find his or her own essence. This way Annamária Őry's painting is part of that painting school where every action of art appears as the romanticism of  the  revolution which rediscovers the subjectivity of the lived-through experience.



/ Peter Tzanev  artist, art historian and professor at the National Academy of Arts, Sofia, Bulgaria /


















2013. március 8., péntek